Hosszú hétvége Olaszországban, fűszerezve a Giro d'Italia 19. szakaszával és a La gazzetta dello Sport 110. évfordulójára rendezett versennyel.



2006. 05. 25. Csütörtök

Eljött a nagy nap, nagy izgalommal hajnali 6-kor indultunk Arabbaba. Az út Grazig sima volt, leszámítva, hogy elnéztük az M7-esen a Székesfehérvárt elkerűlő út leágazását, és kerültünk egy kicsit. Graz előtt egy baleset miatt több mint fél órát álltunk az autópályán. A baleset tőlünk 20 métere volt.
A sérülteket helikopterrel szállították el, majd az egyik sávot szabaddá tették, és indulhattunk tovább. A baleset kicsit lehangolta lelkesedésünket, de Arabbába érve a rossz érzés is elmúlt.

Arabba csodálatos hely, bármerre néztünk hegyek vették körül. Bármelyik úton indul el az ember, rögtön egy hágóra vezető emelkedőn találja magát.

A szálloda nagyon klassz volt, bőséges reggeli biztosította számunkra a bringázáshoz szükséges energia első részét. Majd a háromfogásos vacsora pótolta az út közben felhasznált energia másik felét.

Kb. fél 4-re értünk Arabbába, kis ejtőzés után sétáltunk egy nagyot, majd vacsora után ágynak dőltünk és alig vártuk, hogy reggel legyen.

2006. 05. 26. péntek

Felvirradt a nagy nap. Úgy terveztük, hogy a Giro d'Italia Arabba felé vezető szakaszát a Pordoi hágó tetején nézzük meg (2239 m). Mivel biciklivel akartunk felmenni, Zoli megtervezte a napot, pontos időbeosztást csinált arra, hogy mikor kell indulnunk ahhoz, hogy háromra a Pordoi tetején legyünk, miközben azt mindkét oldalról megmásszuk. 9-kor indult a hegyi menetünk csodálatos napsütésben. Útvonal: Arabba-Passo Pordoi-Passo Sella (félútig)-Passo Pordoi-Arabba

Hogy őszinte legyek, sokkal rosszabbra számítottam. Bár nem volt egy leányálom számomra a hegymenet, de utólag a vasárnapi versenyünkhöz képest csak sétabringázás volt.
Az Arabba felöl felvezető út nehezebb volt, mint a Sella felöli, mert az előbbin végig szembeszél fújt, ami nehezítette az előre haladást. Ezen az oldalon 10 km/h fölé nem nagyon ment a sebességem - amikor ennyit mutatott az órám, akkor már gyorsan mentem :) -, míg a másik oldalon, ami legnagyobb részt szélvédett helyen vezetett, 12-14 km/h-val száguldottunk felfelé.

Arabba felöl 9 km a csúcs, tele 180 fokos kanyarokkal, a színtemelkedés 605 méter. Felértünk. :))) A csúcson pihentünk kicsit, a nézők már gyülekeztek, hatalmas volt a felfordulás, zsibongás. A hangulat már 10 órakor a tetőfokon volt.
Mivel Zoli nem érte be annyival, hogy egyszer juttasson el a csúcsra, azért nekiindultunk a Passo Sella (2244 m) felé vezető lejtőnek. (Nem mentünk fel a Sellara, ezt csak a Dolomitok miatt raktam be. A térképen 2244 m van jelölve, itt meg csak 2214 m)
Az út mellett az emberek már elfoglalták a helyüket, a motorosok, autósok, tömegével jöttek felfelé, néha egy-két busz is elhúzott mellettünk. Én ezt a nagy forgalmat nem sokáig bírtam, ezért nem mentünk le egész a hegy aljáig, hanem valahol félúton visszafordultunk. Ez kb. a csúcstól 5-6 km-re lehetett. Igaz, így a Sellára nem másztunk fel, de a Pordoi csúcsáig 3-4-szer feltekertem. :)) Amíg száguldottunk lefelé, kinéztük a szurkoló helyünket a 19. kanyarnál, ami a hegyi hajrától 2 km-re volt.



Ezen a szakaszon jól kanyargott a szerpentin, így sokáig be lehetett látni az utat, úgy döntöttünk, ott fogunk letáborozni.

A lefelé vezető úton láttuk a bringás körversenyek ördögét, ill. az autóját.
Mondtam Zolinak, hogy felfelé keressük meg, és fotózzunk vele. Magunkba töltöttünk pár müzlit, meg egy kis iso lötyit, és elindult a mászás.

Valahogy könnyűnek tűnt a felfelé haladás, jó pár bringást le is előztem, amin nagyon csodálkoztam. A szélcsend és a hangulat nagyon sokat dobott a teljesítményemen. :))) 10 emberből 8-nak 3-as hajtóműve volt, és mindenki rendesen kihasználta a legkisebb fogaskerék adta lehetőségeket. :)))


Az egyik kanyarban ördögünk volt és megtaláltuk a célszemélyt, rövid kontaktálás után fotózás következett, majd mentünk tovább.

Feltekertünk a kiszemelt kanyarig, majd letáboroztunk és fotóztunk. Az alattunk levő szakaszt többször is megtettük, egymást fotóztuk. Vagy 6-szor le-fel mentem, aztán meguntuk a fényképezést.

Fotózás közben egy hangos kiáltásra lettem figyelmes: Hajrá Gruppetto! Megérkezett a debreceni különítmény is. :))) Velük még indulás előtt beszélt Zoli. A Pordoi másik oldalán laktak, megbeszéltük, hogy pénteken találkozunk a csúcson. De ők nem elégedtek meg a Pordoi tetejével, a célig bringáztak, így csak egy rövid üdvözlés, és telefonbeszélgetés erejéig találkoztunk.

Mivel még nagyon sok idő volt hátra, és a csúcson klassz kilátás volt, meg sokan gondoskodtak arról, hogy könnyíteni lehessen a pénztárca súlyán, ezért én felmentem a Pordoi tetejére újra. Nehogy már azért haladjuk olyan lassan felfelé, mert nehéz a Zoli pénztárcája. :)))

Zoli lent maradt és nézelődött. Én fent körülnéztem, vettem pár dolgot ajándékba a családnak, és szépen visszagurultam. Az olasz pasik minden csajt, akik elhúztak előttük bringával vai Maria felkiáltással búzdították. :))) Élmény volt 4-5-ször hallani.
Legurultam Zolihoz, majd napoztunk egy jót. Közben még láttunk pár Biondo mezt elszáguldani mellettünk. :)))

Gyorsan eltelt az idő, a mezőny itinerje szerint 15 óra 15-kor kellett volna a Pordoion lenni a fiúknak, de késtek.
Zoli még itthon beállította a hétvégi szakaszok felvételét, és ott jutott eszébe, hogy 15 óra 50-re állította a kezdést. Így, ha a fiúk 15 óra 15-kor mennek el mellettünk, az nem lesz rajta a felvételen. Izgultunk, hogy késsenek kicsit. Végül is 16 órakor értek csak fel arra a pontra, ahol mi voltunk.

A várakozás alatt nem volt időnk unatkozni, mert mindig történt valami. A mezőny megérkezése előtt fél órával elvonultak előttünk a szponzor autók hatalmas hangulatot gerjesztve.

Aztán egyszer csak meghallottuk a helikopterek zaját, majd felbukkantak a fenyők mögül, és nem sokkal ezután megérkezett a szökevények csoportja a Panaria vezetésével.







Utánuk pár perc múlva jött Bettini csoportja.


Kis idő múlva a gruppo di maglia rosa is felbukkant a kanyarban.


Mindenki őrjöngve bíztatta a fiúkat. Mit mondjak, sok helyük nem volt szegényeknek, mert mindenki beugrált az út közepére.
A tv-ből nézve ez számomra borzasztónak tűnik, de ott a helyszínen teljesen más. Így fotózni is elég nehéz volt. De hogy nagyobb baj ne legyen, a motoros felvezetők és a kísérőautók kettesével egymás mellett haladtak, utat nyitva a mezőnynek.


Jó volt közelről látni őket. A fiúk arca is elég elgyötört volt, nagyon megviselte őket a maguk mögött hagyott majd 3000 km. Néhányan frissítettek az emelkedőn, majd mentek tovább.

Miután elhaladt a mezőny, mi is felszedelődzködtünk. Ugyan a záró autó még nem ment el mellettünk, de már mindenki elindult hazafelé, így mi is nyakunkba vettük a csúcsra vezető szerpentint. Fent gyors öltözés után megindultam lefelé. Pár kanyart haladtam lefele amikor rendőrmotoros szirénája törte meg a szél zaját, majd egyszer csak elhúzott 60-nal mellettem valaki és jött a kisérő kocsija, meg a mentő, és a záró autó. Szóval megint egy mezőnyben tekertem Bassoval és Simonival. :))) Igaz, ő és a mezőny többi tagja már fél órával előrébb járt, de akkor is. :)))) És nem én voltam az egyedüli, aki egy mezőnyben ment velük. :)))

Felejthetetlen élmény volt ez a nap, egyedül Petacchi hiányzott a térdtörése miatt. :((( Talán majd jövőre őt is láthatjuk.


Amikor itthon megnéztük a felvételt, lehet is látni, ahogy Zoli fotózza a gruppo di maglia rosa-t. :))) Bár nagyon kell nézni a képet, mert nem gruppettos mezben volt, hanem a San Remoban kapott mellény volt a meze fölött.

A mi napi termésünk:
Táv: 33,8 km
Szint: 1145 m
Legmagasabb pont: Passo di Pordoi 2239 m
Bringázással töltött idő. 3 óra
Átlagsebesség: 11,3 km/h
Kcal: 2397
Átlaghőmérséklet: 16 fok


2006. 05. 27. szombat

Szombatra Zoli megint jó programot talált ki, másszuk meg a Dolomiti középtávjának második felét visszafelé. Azaz menjünk fel Arabbaból (1601 m) a Passo Campolongora (1875 m), majd le Corvaraba (1522 m), La Villan (1390 m) át fel Passo Valparolara (2200 m), le a Passo Falzeregon (2117 m), majd vissza Arabbaba. Az út 53,1 km. Én egy kicsit kérettem magam, tekintettel arra, hogy vasárnap várt ránk még az igazi megpróbáltatás, és nem akartam nagyon elhasználni az erőmet. Először úgy volt, hogy csak a Campolongoig megyek vele, de fent meggondoltam magam, és én is végigtekertem az egész kört.

Az utat a fotószünetekkel tarkítva 4 óra 20 perc alatt tettük meg, közben sok szép helyen jártunk.

Fél 9-kor bizakodva kémleltük az eget, vajon milyen időre számítsunk. Kissé felhős volt, így a hátizsákba bepakoltunk 1-1 melegebb bringás mezt és 1-1 széldzsekit. Bár lent 1601 méteren nem volt hideg, azért 2000 méter magasan elkelt a dzseki. Arabbából elindulva rögtön egy emelkedőn találtuk magunkat, ami egészen a Passo Campolongo tetejéig kitartott.

Fent fotóztunk, beszélgettünk néhány olasz bringással, majd elindultunk lefelé Corvarába. Néhány Miatyánk és jó pár hajtűkanyar után lankássabb részre értünk, már én is gyorsabban mertem menni, és La Villaig a lejtmenetben jól kipihentem a felfelé lószolás fáradalmait. Campolongoról Corvaraba vezető út, amit a Dolomitokon kétszer teszünk meg. Most itt lefelé mentünk.





La Villaból egy jobbkanyar után megint emelkedőn találtuk magunkat, és a Passo Valparola tetejéig hol jobban, hol kevésbé emelkedett. A hágó 14 km-es, átlagban 5,8 %-os emelkedőjében jócskán akadt számomra emberölő szakasz: az első km-e 8%, a 4. km után egy kis szakasz 8 %, a 7-7,5 km 8%, 7,5-8 km-ig 7 %, 8,5-11,5 km között 8,8 %, 11,5-12,5 km között 9,5 %-os szakaszok váltogatták egymást. Az utolsó másfél km már lankásnak számított a 4,1 %-os emelkedésével.

La Villatól számítva másfél óra múlva megint a csúcson voltam Zolival. :))) Fent hideg szél fújt, és komor felhők gyülekeztek. Fotóztunk párat, majd mentünk tovább. A Valparole-ról kb. 2 km-es lejtmenet következett Passo Falzerego-ig. Itt már jártunk egyszer januárban, de nosztalgiából megint megálltunk nézelődni, fotózni. Jó sokat időztünk. Fent motorosok ezrei jöttek-mentek, sok túrista volt. Néhány hűtőmágnes beszerzés után elindultunk lefelé a Falzeregon. A hágó eleje nagyon meredeken kanyargott lefelé.


Újabb jó pár Miatyánk elrebegése közben a fékre görcsölt kézzel jutottam túl a nehéz szakaszon, majd a lankássabb részen már bátrabban engedtem neki Ernesto bácsi paripáját.

Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom Zolinak, jobban szeretek felfelé menni a hegyen, mint le. A Falzeregon leérve, hátam mögött a Campolongo, Valparola, Falzerego lefelé vezető szerpentinjén, az első mondatom bizony az volt, hogy sokkal jobb hegyre felfelé menni. :)))

Arabbaig hátralévő 14 km-es utunk már csak 300 métert emelkedett, ez már szinte síknak tűnt. Egész jó párost alkottunk Zolival, pedig még ellenszél is fújt. Volt egy szakasz, ahol még jól le is hagytam emberem. :))) Csak aztán jött egy meredekebb törés, és utolért.

A vasárnapi versenyünk útvonala már ki volt táblázva. A célba vezető út ugyanaz volt, mint ahol a mai nap mentünk vissza Arabbaba. Néhány helyen jelezve volt már a célig hátralévő távolság, így jól tudtunk viszonyítani, és az erőnkkel gazdálkodni. Aztán egyszer csak megjelent az "ultimo chilometro" felirat. Még a megszokott tempóban tettünk meg 900 métert, majd katt, katt, katt, a vasárnapra felállított célsátorig hegyi sprinttel állva hagytam Zolit. :)))) Igaz, nem számított rá, hogy képes vagyok felváltani és belehúzni, így váratlanul érte a dolog, és mire észbe kapott, már el is mentem mellette. Egész este ezen nevettünk.

Meg is beszéltük, hogy vasárnap egy hegyi sprinttel döntjük el melyikünk az erősebb. Bár nekem semmi kétségem nem volt felőle, hogy kettőnk közül ki bírja jobban, azért meghagytam Zolinak azt a lehetőséget, hogy a sprinttel talán ő nyer. :)))))

Mivel elég korán megérkeztünk Arabbaba, egy pizzériában ebédeltünk, majd sétálni mentünk. Az egyik sportboltban magyar beszédre lettünk figyelmesek. Rövid kontaktálás után kiderült, hogy a biondosok is Arabbaban szálltak meg, és indulnak a vasárnapi versenyen. Mi azt hittük, hogy mindenki a hosszútávra megy közülük, de mondták, hogy csak páran, a társaság másik fele a röviden megy. Ők már csütörtökön végigjárták a rövidtávot, azt mondták az is épp elég hosszú és nehéz, brutál szakasz. Kicsit gyanús volt ez a kijelentés, de nem foglalkoztunk vele. Igaz, átfutott az agyamon, hogy ha a biondosoknak brutál a rövid táv, akkor mi lesz velem holnap, de valahogy mégis kiment a fejemből.

Szombaton megint egy nagyon klassz napot zártunk, igaz, jól elfáradtam, de egy esti maszírozás sokat javított reggelre.

Korán lefeküdtünk, mert vasárnap fél 8-kor volt a rajt, és 6-kor a reggeli.

A Dolomiti versenyhez a következőket jegyzem meg:
A középtáv utolsó emelkedője a Falzerego, amelynek utolsó és harmadik kilométere elég meredek, majd onnak fel 2 km emelkedő a Valparola. Innen lefelé egy 14 km-es lejtmenet van La Villaig. Itt jól ki tudjuk pihenni magunkat. Majd a célig - Corvara - kb. 4 km az út, végig emelkedik, de ez már fél lábon is kibírható. :)))))) A Dolomiti középtávjának első 90 km-én begyűjtjük az összes szintet, utána már csak gurulás, leszámítva a corvarai kis halmot. :))))

A nap adatai:
Táv: 53,1 km
Szint: 1260 m
Legmagasabb pont: Passo Valparola 2200 m
Bringázással töltött idő: 4 óra 20 perc
Átlagsebesség: 15,6 km/h
Kcal: 2813
Átlaghőmérséklet: 17 fok


2006. 05. 28. vasárnap

Felvirradt a Gran Fondo Giro d'Italia-Dolomiti Stars napja. :)))

Én mindig izgulok a versenyek előtt, így ma is nagy izgalommal ébredtem. Nagyon étvágyam se volt, de enni kellett, nehogy eléhezzek útközben. Két szendvicset sikerült magamba préselni. Reggeli után megint az eget szemléltük. Hurrá, süt a nap! Zoli örült, hogy nem kell meleg cuccot vinni. Az itiner szerint 1800 méternél magasabb hegyre nem kellett felmenni, így a széldzsekin kívül nem is vittünk más ruhát. Szerencsére a dzsekit sem kellett használni, annyira klassz idő volt.

A La gazzetta dello sport 110. éves évfordulója alkalmából rendezett mai verseny két távból állt, az egyik 170 km-es 3500 m szinttel, a másik 110 km 1700 m szinttel. Kiírás Mi a rövidtávon idultunk. Útvonalunk: Arabba-Andraz-Colle S. Lucia-Selva di Cadora-Pescul-Forcella Staulanza-Pecol-Zoldo Alto-Dont-Passo Duran-Agordo-Cencenighe-Alleghe-Caprile-Pieve di Livinallongo-Arabba



Amikor januárban az első Cicloturismo című újságot megvettük és megláttuk a kiírást, még elhittük a jelölt szintet. Aztán ugyanebben az újságban volt egy cikk, ahol olasz fiúk írtak a 110 km-es szakaszról. Ők jóval 2400 m fölötti szintet mértek. Ekkor még nem volt gyanús semmi, hiszen volt már jó pár olyan alkalmunk, amikor megismerhettük az olasz útjelzők, itinerek pontosságát. Mi is rászámoltunk pár száz métert a kiírtra, de nem hittük a 2400 fölöttit. Még a biondosok tegnapi brutál jellemzése sem váltott ki igazi gyanút bennünk.

Pontosan fél 8-kor szép napos időben elrajtolt a mezőny. A rajtnál nagy tömeg volt.


Arabbaból (1601 m) Colle Santa Luciaig (1443 m) egy kicsi emelkedővel tarkított lejtmenet kezdődött. Jóval 30 fölött volt az átlagunk. Amikor nem néztem a km órámra, bátran kanyarodtam nagy sebességgel is, de amikor egyszer ránéztem, és 47 km/h-t mutatott az órám az egyik kanyarban, kissé megijedtem. Pedig ez a sebesség másoknak nem is sok, de én nem vagyok egy ügyesen kanyarodó egyelőre. Hiába gyakoroltam a Mátrában. Amikor elfelejtettem az órámat nézni, nem fékeztem, de amikor ránéztem, egyből görcsbe rándult a kezem a féken.

Az igazi mászást Selva di Cadore (1335 m) után, jobban mondva Pescul után kezdtük meg. Januárban Pesculban volt a szállásunk, itt fotóztunk egyet, kicsit nosztalgiáztunk, majd elindult a mászás (salita) Forcella Staulanza (1775 m) szerpentinjén. (Aki ért németül, az ezen az oldalon olvashat Staulanzaról.) Útközben utolértünk két olasz pasit. Az egyik fürgébb lábú volt, ő előre is ment. A másik jött velünk, majd én nem bírtam a tempót, így lemaradtunk. Aztán ő is kifáradhatott, mert útközben többször is megállt. Így hol ő volt előttünk, hol mi előtte. Néhány métert együtt is mentünk. :)))) Fent Staulanzan volt az első etető pont, még minket is megvártak. Arabbaból idáig 1 óra 53 perc alatt értünk.


Fotóztunk, ettünk néhány energia szeletet, ittunk iso lötyit, az etetőnél 4 és fél percet álltunk, majd a két olasz pasassal elindultunk lefelé. Mivel én megint többet néztem az órámat, mint kellett volna, ezért lemaradta a lejtmenetben. Az olasz fiúk jól elhúztak, és Zoli is néha előre ment, majd megvárt. Ugyan nem volt magas a hegy, a maga 1775 méterével, ahonnét le kellett menni, de én megint elrebegtem néhány Miatyánkot, és eléggé begörcsölt a kezem a fék szorítása közben. :))) 900 méterre kellett lemenni, én a végén már azt ordibáltam Zolinak, hogy alig várom, hogy felfelé mászhassak, csak ennek a lefelének legyen már vége. Az olasz fiúkat nem nagyon láttuk.

A következő mászás Dontból a Passo Duranra vezetett. (Szintén németül itt olvashatsz a Dontból Duranra vezető szakaszról .) Staulanzaról lefelé nagytányér kónuszon száguldva kb 20 perc múlva egy jobbkanyar után hirtelen falnak ütköztünk. A bringa 1 másodpercen belül lelassult. A kanyarban a szervezők kiabáltak már messziről, hogy salita, salita. Olyan meredek rész következett hirtelen, hogy nem bírtam leváltani. Le kellett szállni a bringáról és katt, katt, kézel leváltottam nagymamába. Eközben Zoli észrevett egy táblát, és kissé benne rekedt a levegő. Néhány másodperc múlva csak annyit mondott, hogy inkább ne nézzem meg mi van kiírva a táblára. Na, több se kellett, persze, hogy odanéztem. Ez a látvány fogadott:


Hirtelen én sem kaptam levegőt. Igaz, hogy a 666 sátáni szám, de messze nem gondoltam volna, hogy egy 1601 méterre magasodó hegyre ennyire szívás lesz az út. Beszarás volt, gett. Az emelkedő tele volt 15 %-os részekkel, mindjárt az eleje így kezdődött. Aztán mikor már felértünk majdnem 1500 méterre, jött egy hosszú lejtmenet, és kezdhettük előről az egész mászást, továbbra is 15 %-on. Az átlag 8 % úgy jött ki, hogy volt benne ez a jó kis negatív szakasz, és egy kicsi lankásabb rész. :)))) A Staulanzaról Duranra vezető 20 km-t, aminek a fele jó kis lejtmenet volt, 1 óra 38 perc alatt tettük meg.

Az én tempóm mellett Zolinak jócskán volt ideje megörökíteni a mászást:


Az úton felfelé könnyítettünk a folyadék háztartásunkon egy kicsit. Igaz, nem nagyon volt eldugott hely, de a sokadik 15 %-os rész után már qurvára nem érdekelt hol tudok legugolni. :)))) Sok takarás nem volt, csupán Zoli állt előttem, de szerencsére nem volt nagy forgalom. :)))) A Duranra felfelé többször álltam meg, mint az előző két nap alatti mászásaim során összesen. Igaz, 1-1 perc volt csak az állás, de nagyon jól esett. A seprűs autót is kisértük egy jó darabig. Többször megkérdezték, hogy "tutto é posto?". "Si, tutto va bene", válaszoltuk. A Duranra felérve újabb etető várt ránk. Itt 9 és fél percet álltunk, fotó, evés, magunkhoz térés. A két olasz pasassal a csúcson találkoztunk össze megint. Együtt indultunk lefelé, aztán ők megint gyorsabb lábúak voltak a kanyargós szerpentinen. A Duranról (1601 m) Agordoig (611 m) kellett lemenni, majd ott ráfordultunk a Alleghe-be vezető útra.

Meg kell jegyezni, hogy a Duranra felvezető emelkedő keményebb volt a Pordoi-ra vagy a Stelviora felvezetőnél. Zoli elmondása szerint a Stelvio csak azért rossz, mert hosszú emelkedő, a meredeksége szinte egyenletes 7%, normális kategóriába tartozik. A Pordoi szintúgy, ott csak az ellenszél nehezíti a feljutást Arabba felöl. A Duran maga a halál. Mászás közben kb. úgy is néztem ki, mint aki halni készül:


Az Agordoból Arabbaba vezető utolsó 45 km már csak 1300 métert emelkedett. Az itiner szerint először csak 1000 m szintnek látszik, de Rocca Pietore után van benne egy lejtmenet, és utána megint mászás.

Agordoból Rocca Pietoreig felfelé mentünk, de nagyon jól lehetett haladni. Az olasz srácokat valahol a két helyiség között értük utol. Gondoltuk, innen négyen megyünk a célig, és próbáltunk némi bolyozást kezdeményezni. De nem voltak rá vevők. Először Zoli állt előre, de a fiúk nem mentek, én voltam hátul, de ahelyett, hogy Zolit utolértük volna, csak távolodtunk tőle. Mivel nem akartam életem párjától nagyon eltávolodni, gondoltam, akkor előre megyek, csak ösztönzi őket, hogy egy lány van elől. Nem vették a lapot. Amikor megindultam a hátsó pozícióból, jó kis tempót sikerült felvenni, ezzel álltam előre. Hátranéztem, de nem jöttek. Most meg Zoli kezdett velük lemaradni. Aztán konstatálta, hogy a fiúk nem jönnek velünk és utánam eredt. Ezen a részen nagyon szaladt a szekér, igaz némi hátszél is a segítségünkre sietett.

Jó tempóban értünk Alleghebe (979 m). Ez a hely megint a nosztalgiázós helyeink közé tartozik. Néhány fotó a tónál, majd mentünk tovább Caprile felé. Allegheből Caprilebe vezető 4 km még mindig jó tempóban telt és kitartott Rocca Pietore-ig (1143 m). Itt egy jobb kanyar után egy nem várt emelkedő kezdődött, ami 10 km hosszan boldogított. A hosszú táv és a rövid táv innentől már ugyanazon az útvonalon haladt. Azt tudtam már szombatról, hogy Livinallongoig kell felmenni és ez 1475 méteren van. Tehát durván csak 300 métert kell felmászni. Néztem is a magasságmérőmet. Már 1300 méter magasan jártunk, amikor egy hosszú lejtmenet kezdődött, és akár csak a Duranon, megint kezdhettük előlről a mászást. Én itt voltam mélyponton, pedig ekkor már vagy 90 km-t tettünk meg. A hosszútávot teljesítő fiúk szinte állva hagytak a hegyen. Viszont nekem mindig jó kilátásom volt. Sirály, mondom magamban, ha már nem haladok legalább jót nézelődhetek, folyamatosan volt egy-két csinos fehérnadrágos fenék előttem. :))) Zoli annyira nem élvezte ezt a kilátást, de nekem sok erőt adott. :))) Mikor meglátták, hogy lány vagyok, sokan bíztattak. Egyik srác azt mondta, hogy "Salita, salita, tutto il giorno salita"
Erőmből csak egy gyenge "Si"-re futotta.

Nem tudtuk pontosan milyen hosszú ez a szakasz, csak sejtésünk volt. Azt utálom a legjobban, amikor nem tudom, melyik út hány km-en keresztül tart. Szeretem tudni a hátralévő km-ek számát, mert így tudom tervezni az erőbeosztást. Itt nem tudtam.

A főútra vezető utolsó kanyar előtt összetalálkoztunk Seregély Mártival. Ő már rég beért a célba, csak a vőlegényét jött vissza fotózni, aki a hosszútávot tette meg. Kicsit beszélgettünk, majd mi mentünk tovább.

Rákanyarodtunk a főútra Arabba felé. A lendületünket erős ellenszél fogta vissza. Szombaton is fújt a szél ezen a részen, de nem ennyire. Az út emelkedett továbbra is, a szél nem a mi oldalunkra állt, így 15 km/h-val csorogtunk felfelé. Egyszer csak Márti is utolért bennünket. Az utolsó 10 km-t - leszámítva az ultimo chilometro-t - együtt tettük meg. Márti edzői tanácsai nagyon sokat segítettek, utólag is köszönet érte. Nagy lelki támasz volt a végén. Sajnos nem mindig engedelmeskedtem az utasításainak, de jól megjegyeztem mindent, a Dolomitokon jó segítség lesz. :)))))

Hármasban haladtunk, Márti és Zoli alkalmazkodott az én tempómhoz. Márti folyamatosan szórakoztatta kis társaságunkat, én cica voltam, Zoli szivi. Én nem nagyon voltam képes értelmes kommunikációra. Sajnos az utolsó km előtt már nem bírtam, rég 175 fölött volt a pulzusom (Oli szerint 180 a maxom), így muszáj volt megállni. 1 perc pulzus helyreállító pihi után nekivágtunk az ultimo chilometro-nak. 900 méter után hegyi sprinthez való áttételbe kapcsoltam, és elindultam. Egyszer csak csipogott a chip érzékelő. Beértem. :)))) Sajnos a hegyi hajrából nem nagyon lett semmi, mert azt hittük, hogy lesz célfotó, akár csak San Remoban, és Zoli nem indult meg, hogy legyen rólunk külön-külön fotó. De nem volt fotózás, így simán versenyezhettünk volna egyet. A szombati állva hagyás után nem kétséges, hogy ki nyerte volna a hegyi befutót. :))))

Mártival még akartam kicsit beszélgetni, tekintettel arra, hogy útközben nem nagyon bírtam megszólalni, meg értelmesen szótváltani vele. Amikor beértünk, még láttuk, hogy megy a sátrak felé bringával, de mire levittük a szálloda garázsába a bicikliket és visszamentünk a cél területre, már nem láttam. Így a segítségét sem tudtam megköszönni.

A 107,4 km-es távot 7 óra 11 perc alatt tettük meg, út közben összesen 26 percet pihentünk. A nettó idő így 6 óra 45 perc lett. A nettó átlagsebesség 15,9 km/h. A bruttó olyan 15 km/h körüli. Indulás előtt 7 órás utat terveztünk. 11 perccel maradtunk el a tervtől. :( Ez a 11 perc pont az az idő volt, amit a Duranon felfelé és az utolsó km előtt töltöttem el állással. Ha ezeken a helyeken nem állunk meg, akkor az etetőkön töltött 15 perc pont belefért volna a 7 órába. :)))

Igaz, hogy nagyon elfáradtam, és a Duranon felfelé nagyon utáltam Zolit, egy hihetetlenül jó napot töltöttünk el az olasz hegyekben. És még két embert le is előztem a rangsorban. :))))) Nem bántam meg, hogy elmentünk. Ezek után kicsit nagyobb önbizalommal állok most a Dolomitok elé. :))))


Összesített adatok:
Táv: 107,4 km
Szint: 2445 m
Átlagpulzus: 151
Max pulzus: 177
Max sebesség 52 km/h
Bringázással töltött idő: 7 óra 11 perc
Állás: 26 perc
Nettó idő: 6 óra 45 perc
Átlagsebesség: 15 km/h (brutto)
Kcal: 5699
Átlag hőmérséklet: 21 fok
Legmagasabb pont: Forcella Staulanza 1775 m (itiner szerint) (térképen 1773 m)

Továbbra is imádom Olaszországot és az olasz pasikat. És a fiúkat csak fehér bringás nadrágban engedném biciklizni. :)))))

Forza Milram, vai Petacchi!!!!



Képek