Gazzetta dello sport Milano-San Remo Medio Fondo 2006. 03. 19.
110 km sprint táv és ami előtte volt
Előzmény
Előzményként csak annyi, hogy amióta terhes lettem Miluval, nem bringáztam. Így 1,5 év kihagyás, 15 óra spinning és 5 km szabadtéri bringázás után képes voltam beadni a derekam. :) De megérte.
Mivel 10 évvel ezelőtt kiejtettem a számon azt a szót, hogy IGEN, és papír van arról, hogy jóban-rosszban közösen, ezért rábólintottam a La Gazzetta dello sport 110 éves évfordulója alkalmából rendezett bringás versenysorozatra. Persze az is nagyon sokban befolyásolt, hogy ha elmegyek, akkor két olyan verseny is lesz, ahol közelről, élőben láthatom álmaim pasiját. :))))) Persze a harmadik versenyen is lesz egy pasi, aki sokat jelent, de hát őt nap, mint nap látom. :))
A versenysorozat első lépcsője volt 2006. március 19-én a Medio Fondo Milano-San Remo nagyverseny nyílt napja.
2006. március 17. péntek
A gyerekeket átszállítottuk a nagyikhoz, és 2006. március 17-én, péntek hajnali 3:45-kor nekivágtunk az 1200 km-es útnak. A horvát szakaszt, a Garda-tó melletti kitérőt, és az utolsó 10 km-t leszámítva végig autópályán haladtunk.
San Remoba vezető utunkat megszakítottuk féltávnál, ahol Peschiera del Garda-nál letérve az autópályáról elmentünk Pacengoba, hogy beszerezzük a favorit csapatmezt (Milram) nekem és apának a maglia rosa-t (Giro d'Italia összetett győztes pólója). :)) Apa itinerje szerint elhagyjuk Peschierat, majd a következő falu közepén lesz egy lámpás kereszteződés és kis tér, ahol beton kövek vannak, és arra vannak kitéve mezek, bringás dolgok. Ez alapján kell keresni a boltot. Teljesen meglepődtem, hogy egyből meg is találtuk. Igaz, a falu elég kicsi volt, és nem volt sok tér a főút mellett. :))) A gyedemet egyből ott is hagytuk. :)))
San Remoba 18 óra körül érkeztünk. Hihetetlen nagy forgalom volt, és egy szabad parkoló sem volt a szállásunk előtt. Apa tett pár kört, míg végül megunta és leparkolt szorosan a szálloda előtt álló egyik autó mellé. Miközben pakoltuk fel a cuccunkat, az autós pont jött, hogy ő elmenne, így a szálloda előtt sikerült megállnunk. Egész idő alatt el sem mozdultunk a kocsival.
A szállásunk jó volt, klassz szoba fürdőszobával, csak kaja nem volt. Három napon keresztül élveztük az igazi olasz pizza ízeit, így nekem már hétfőn az úton hányingerem volt a pizzától, mert persze hazafelé is azt ettünk. :))
Sajnos egész ott tartózkodásunk alatt felhős, szeles idő volt, csak vasárnap délután sütött ki egy kicsit a nap. Ez a fényképeknek nem tett túl jót, de azért sikerült egy csomó képet csinálni.
Péntek délután-este bejártuk a várost, könnyítettünk a folyószámlánkon, és jót aludtunk a közös takaró alatt.
2006. március 18. szombat
Szombaton volt a nagy Ő (Alessandro Petacchi (Alle Jet)) napja.
Délelőtt még korzóztunk egy kicsit, felvettük a másnapi versenyünk rajtcsomagját, amiben volt egy jóminőségű kerékpáros szemüveg!, normális, meleg, háromzsebes kerékpáros mellény, pótbelső nyeregtáskával!, egy doboz ragtapasz, kulacs, Nutellás készlet, porok, műsorfüzet, zsebbe rakható vízhatlan itiner, reklám anyagok, pasta jegy. Ez után megnéztük a Milánó-San Remo kerékpáros verseny befutóját, hogy hová helyezkedjünk. Délután 13:11 órakor elfoglaltuk helyünket a cél előtti 10 méteres táblánál és onnantól kezdve 3 óra hosszat vártunk a mezőnyre. Egy métert sem mozdultunk, nehogy elfoglalják a helyünket. Közben az olasz szurkolókkal jókat beszélgettünk, ill. láthattuk az ifik versenyének befutóját is.
A nagy versenyből persze 1 másodpercet sem láttunk, olyan gyorsan elhúztak előttünk. Annyi rémlik, hogy valaki emeli a kezét és Quick Step mezben van, sajnos nem Milramban, és a riporter Pozzatto nevét kiabálja, és nem Alessandro Petacchi-ét. :((( Azért megérte, mert a hangulat leírhatatlan volt és mindig történt valami. A hangosban pedig extázisban végigközvetítették az utolsó két órát, mindig tudtuk ki van elől, hol járnak, mennyi az előny, ki támad, stb. Amikor elhangzott, hogy ultimo cilometro, mindenki hihetetlen izgalomba jött, és várta a mezőnyt, kiabált, szurkolt.
A verseny után viszont két méterről fényképeztük Sanyit és Cipollinit az őrjöngő olaszok között. Még szerencse, hogy azon az oldalon álltunk, ahol a sajtó terület volt, mert a befutó után át tudtunk menni arra a területre, ami a sajtónak és a nyertesnek volt elkülönítve. Mire odaértünk, a lelkes Petacchi, Cipo, stb. rajongók már gondoskodtak arról, hogy az elbarikádozott, eltakart területre jól be lehessen látni, így 2 méterről láthattuk Pozzattot, Petacchit, Cipollinit, stb. Ki is használtuk az adódott alkalmat és fotóztunk. :))) Persze a hangulat ott is nagyon jó volt, Petacchi, és Cipo nevétől zengett az utca. Ahhoz képest, hogy nem Sanyi nyert, hihetetlen ünneplésben volt része. :))
Jó volt közelről látni őket, látni, hogy Sanyi is csak egy ember. Teljesen más, mint amikor az Eurosport közvetítését néztem.
Emlékezetes marad ez a nap.
2006. március 19. vasárnap
Felvirradt a nagy nap, eljött a mi 110 km-es versenyünk rajtideje. Azt az interneten beharangozták, hogy ott lesz Basso és Simoni is. Apa nagyon készült a személyes találkozóra, ezért jó korán ébresztett. Már 8-kor kimentünk a rajthoz, persze a sztárok csak az utolsó pillanatban szálltak ki a buszból. Apa terve sikerült, egyedüliként lekontaktálta Bassot egy közös fénykép erejéig. Sajnos Simonira már nem volt lehetőség.
9-kor elrajtolt a mezőny, 2-3 percig Simonival és Bassoval tekertünk egy bolyban.
A rajt után 30 km-t mentünk a tengerparton enyhe ellenszélben, majd elkanyarodtunk a szárazföld fele. Az első 42 km másfél óra alatt elsuhant, az utolsó 10 is hasonló tempóban, csak sajnos közte volt több Himalája is. :))) Ahogy elfordultunk a tengerparttól, jött egy 677 méteres hegy. Nagy nehezen letudtuk, tetején semmi különös, de korrekt etető. Persze az első etető, ahol megálltunk, nem 42 km-nél volt, ahogy az itineren jelezték, hanem 50-52-nél. Így a többi bejelölt pontra is csak kb. lehetett számolni. :))) De az olaszoknál ez nem először fordul elő, így már kezdek hozzászokni. :))
Hegyre felfelé sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem csak a jobb térdem szokott cserben hagyni. Lehet, hogy alacsonyan volt a nyereg, mert mindkét térdem egyszerre kezdett el fájni és ez a célbaérkezésik kitartott.
Az órám is teljesen más szintet mutatott, jóval többet, mint 677 m, de gyakorlatilag tök mindegy volt már akkor. Az etetőnél sok-sok kaja volt, pedig eléggé a Gruppetto-val értünk oda. Amikor leszáltam a bringáról alig bírtam felegyenesedni, mert annyira fájt a derekam ott, ahol háromszor kaptam spinális érzéstelenítést. Lehet, hogy nincs összefüggés a két dolog között, de előtte soha nem fájt a derekam bringázás közben, így ezzel magyaráztam. De az is lehet, hogy ez a korral jár. Miután végre sikerült megtennem a szükséges lépést az emberré válás útján, pótoltunk némi elvesztett kalóriát, majd elindultunk. Fent a hegyen nagy szél volt, és kb. 5 fok. Még jó, hogy drága férjem lovagias volt, és nekem adta a dzsekijét, mert lefelé úgy száguldottunk, hogy kb. 0 foknak éreztük a hőmérsékletet. Az etetőtől vacogás volt lefele, vissza a tengerpartra, ahol oldalhátszéllel haladtunk San Remo fele. A tengerparton még többször meg kellett mászni pár közepes hegyet távolabb a parttól, pl. a Cipressat. Itt már jó idő volt, végre kisütött a nap. Innen aztán száguldás vissza. Nagyon klassz volt a cél előtti 10 km, csapatunk 35-45-el zúzott a tengerpart mellett. Apa azt mondta, hogy pont olyan érzése volt, mintha ő lenne Marco Velo és viszi Petacchit. :)) Bennem is az tartotta a lelket, hogy a nagy Sanyi nyomdokaiban bringázok. :))) Beérve San Remoba jó nagy forgalom volt, meg kellett állni pár piros lámpánál, de még pont beértünk szintidőn belül.
A verseny során elégettünk 4907 kcal-t, de mivel a túl gyors fogyás nem tesz jót a bőrünknek, ezért a célban gyorsan gondoskodtunk egy kis kalória bevitelről. A pasta jegy fejében kaptunk paradicsomos, bazsalikomos tésztát, valamilyen sajtos-olajbogyós süteményt, üdítőt, gyümölcsöt. A kaja jó volt, célbaérkezés után fél órával pedig rólunk készült fényképpel illusztrált diplomát kaptunk.
Az átlagunk nem lett valami fényes, nettó 20. De én idén idáig 5 km-t tekertem szabadban és 15 órát spinningeltem, és az itiner szerint meghírdetett 110 km igazából 115 km volt, 1400 m szinttel. Büszke vagyok magamra, mert mindezt csak egy megállással csináltuk végig, és akkor is kb 5 percet álltunk az etetőnél. Számomra az egész 115 km egy sprint távnak tűnt.
A verseny előtt két órával elfogyasztott reggelinek és folyadéknak, valamint a magunkkal vitt BORN szeleteknek köszönhetően a verseny alatt egyszer sem éheztem el. Most végre figyeltem arra, hogy elég gyakran egyek és igyak.
A céltól a szállodáig bringával akartunk menni, de a térdfájás miatt 10 m-nél nem bírtam többet tekerni, így inkább megsétáltattam a városban a bringát. És ráadásul egy helyen rossz irányba indultam el, így a kicsikének volt ideje korzózni egy jó nagyot. :)))) Közben apa meg nem tudta, hogy mi a fenét csinálok, már tök ideges volt, miközben mi (én és a bringa) a sétáló utcában nézelődtünk.
Az idővel nem volt szerencsénk, hideg, szeles tavasz volt ott is ezen a hétvégén. Kellett a kamásli és a téli kesztyű. Kamásli nélkül rá is fagytam volna a pedálra, mert az én 50 fokra tervezett, légáteresztő cipőm nem igazán tartotta a meleget.
Az egész verseny alatt mindenki nagyon kedves volt, az autósok türelmesek voltak még olasz létükre is, nem dudáltak, mutogattak annak ellenére, hogy nagyon sokszor elfoglaltuk az egész sávot. A seprűs autó is kitartó volt mögöttünk egyszer-kétszer hegynek felfelé. :)))))
Ja, és elég jól bírtam a koskormányt életemben először és még a fékezés is klasszul ment, de azért volt más biztosítékom is. :))) A bringám nagyon jól muzsikált, igaz, egyszer leesett a láncom, de azért mert nem figyeltem oda, és keresztben akartam váltani.
Eredmények:
Idő: 05:55:32
4907 kcal
Átlagpulzus: 156
Táv: 115,4 km
Átlagsebesség: 20,3 km/h
Átlaghőmérséklet: 12 fok
Átlag pedálfordulat: 66
Max sebesség: 109 km/h ;))), max pulzus: 231, max pedálfordulat 195 (mindez síkon .............................. villanyvezeték alatt :))) )
Képek